Survival 01.

Volkolak

 „A pisztolyok meg a gumibotok semmit sem érnek a sötét oldallal szemben.” Meg Cabot

        

A fekete éjszakában felugatott egy géppisztoly, töltények süvítettek a nyomomban, és csapódtak bele a falba. Szerencsém volt, ez a lövész kezdő lehetett. Még jobban meggörnyedtem, és loholtam tovább úgy, hogy a gerincem szinte teljesen meghajlott. Besüvítettem egy közeli sikátorba, és bekapcsoltam a hőérzékelő szemüvegem. A világ neonos zöldbe borult.

         Előrántottam a két Berettát, kibiztosítottam mindkettőt. A tetőket fürkésztem – magas ormok a füstös levegőben. Megpillantok egy vörösen világító foltot. Szinte azonnal célzok és lövök. A hangtompítós fegyver megrándult, s az ember üvöltve zuhant nyolc emeletet.

         Szabály: Ha én látom Őket, Ők is látnak engem. A gyorsabb marad életben.

         Rohanok hangtalanul, az űzött vad, aki tudja, hogy vadásznak rá. Lépteim mögött felkeveredett a por és a száradt patkányürülék. A sarkon újabb vadász lesett rám. Elsütöm a fegyvert, és ő visszalőtt. A golyó egy hajszálnyira ment el a fejem fölött. Vér fröccsent a látóteremben.

         Visszatettem a tokba a használt Berettám és felmarkoltam a tetem fegyverét. Nagy kapacitású, ezüstgolyós, nem ismertem fel a gyártmányt. Zsebre vágtam a tárat, az üres fegyvert egy közeli konténerbe hajítottam. A rengeteg lerakódott mocsoktól nem is hallatszódott, mikor ért talajt.

         Egy újabb sarok, fordulat, sötét sikátor a végtelenbe. SmokeGlass City úgy volt fölépítve, hogy még a tervezői is eltévedtek benne térkép nélkül, akár egy labirintusban. Már pedig eddig egyetlen tekercset se rajzoltak róla.

         Jön egy beugró, ahova gyorsan belapultam, hogy egy kicsit megpihenjek. Kikattintottam a tárat, majd betöltöttem a hiányzó muníciót.

         Hirtelen valami zúgni kezdett a levegőben. Nekisimultam a falnak, hogy már a hátamba vájt a fal repedezett széle. Lazítottam a hátizmomon, nem hagyhattam, hogy kicsorduljon a vérem. Még az ilyen mocskos sikátorban is meglátszik az alvadt folyadék.

         Egy Sikló repült el felettem, méghozzá elég közel, hogy a hátszél nekipasszírozzon az épületnek. A lökettől elállt a lélegzetem, számban homok, és még ki tudja, mi került. Bele gondolni is rossz.

         Az eddigi rossz előérzet most hatalmas szirénázással újult ki. A hosszú, lapos gépezetről, avagy a Siklókról mindenképpen tudni kellett, hogy csak a belváros körzetében használták. Itt, a külvárosi csóró csavargóknak nemcsak azért nincs, mert garasuk sem volt rá, hanem mert ha volt is nekik, sajátos kivégzést kaptak ajándékul érte. Vagy a maffiától, vagy egy másik bűnözőtől, aki szintén olyan hülye, hogy egy ilyet tartott.

         Az, hogy ennek ellenére itt húzott el egy azt jelenti, hogy a démonok beújítottak egy újabb fegyvert ellenünk, a menekülők ellen. Most már a Siklóktól is tartanom kell, nem csak a gyalogos tagoktól, ami eléggé rossz hír. Basszus.

         Szívom a fogam, miközben újra futni kezdek. El kell jutnom Leon-hoz. Ez újabb adóságot jelentett, de nem tehettem mást, csak ő benne bízok.

         Lövés dörrent. Fölöttem. Rám.

         A hátamban hirtelen gyötrelemhullám emelkedett, nem bírtam elviselni, és elestem. A következő lövés a vállamat érte, mire felkiáltottam. A testemben megmoccant valami, éreztem, ahogy a farkas, a hasadt felem vonyított, szaggatta a testem, hogy muszáj volt vért köpnöm.

         Aztán a bőröm széthasadt, és piros posztóként beborított mindent a meleg hemoglobin, a fém íze a számban. Kínszenvedés és vörös az egész világ. A fájdalomküszöböm kiakadt, és elfeketült minden.