Apfel
„Flash from dream
thunder in distance
dawn wakes
song of birds
Sad memories
storm brought back
so happy
that I hear rain
whirr”
Eddig is tudtam, hogy SmokeGlass City nem egy kedvenc
turistalátványosság, de így, a Siklóban fekve nemcsak rondának, egyenesen
hátborzongatónak találtam. Az épületeket mind gyönyörű, sőt, művészinek tetsző,
törésálló füstüveg burkolat fedte, ami azt a látszatot keltette, hogy képes
elnyelni fényt. Ami ezen a helyen, mondjuk meg, konkrétan lehetetlen lett
volna, mivel az itt töltött egy hónap alatt egyszer sem láttam kisütni a Napot.
És nem ez volt az első negatívum. Ha madártávlatból, vagy
esetemben Siklóból letekintettünk az épületek árnyékába, láthatóvá vált a
rengeteg mocsok, a vértől iszamós beton, hullák, körülöttük ványadt macskák és
patkányok.
A külső kerületben nincs főutca. Mindenhol sikátorok vékony
erdeje a magas felhőkarcolók és betontömbök között. Mennyivel más a Centrumtól.
Mennyire romlott. És valóságos.
De ez mind csak a felszín, az emberi szemnek volt reális.
Nekem, Született Őrzőnek ez csak egy kamu fátyol volt, amit ha akartam, oly
könnyen szakíthattam ketté, mintha pók szőtte volna.
Ködlátásra váltottam. Tükör sem kellett hozzá, hogy tudjam,
a pupillámat elnyelte az íriszem. Mindenesetre ez a kis szépséghiba ellenében
megért használnom a képességem.
A Köd a színskála minden színében és pompájában tárult a
szemem elé. Az eget ellepték a Hasadt viharmadarak, ami megmagyarázta legalább
az időjárást. Tucatnyi Hasadt hemzsegett az utcákon és a vöröses színben
pompázó felhők között, a Köd jóvoltából rejtve maradtak az emberi szemnek.
Aktivizáltam a Sikló álcáját, majd
testemet megdöntve leírtam egy íves kanyart a házak fölött, majd megfeszítve a
hátam, emeltem egy kicsit a jármű orrán, hogy a Hasadtak felé szálljon. A
Siklót olyan egyszerű volt irányítani, mint vitorláson szörfözni – csupán erős
izmok, és szél helyett Lélekenergia kellett hozzá.
A viharmadarak sandán néztek rám.
Szétszórtan helyezkedtek el az égen, mindegyik megtartotta a távolságot. Az
összes állati formájukban tartózkodtak, de az átlagos légi vadászoktól sokkal
termetesebbek voltak, de emellett ezek a példányok annyira lefogytak, hogy
kilátszott az összes bordájuk. Ez a tény meglepetést okozott, hiszen minden
Hasadt könnyedén tud magáról gondoskodni, sőt, előnyükre válnak a képességeik
is, ha esetleg ferde úton járnának. Ezek itt mégis éheznek, nem segítenek
egymásnak, inkább egymást méregetik, mintha az járna a fejükben, mikor veszíti
el a figyelmét az egyik, hogy aztán a másik felfalhassa.
Közelebb szálltam az egyik hím sashoz.
Rám bámult, csőrét kitátotta, és vijjogására villám cikázott át az égen. Egy
helyben járattam a motort, mert volt egy szörnyű érzésem, hogy valami nagyon
nem stimmel. A madár csapott egyet a szárnyával, majd fél perc múlva
megismételte a mozdulatot. Fejét félrefordította, tekintete - sárga üveggolyó –
éhesen tapadt az arcomra.
A megoldás szinte belém robbant.
Ellenőriztem több madáron is az elméletem, de kivétel nélkül ugyanazt találtam.
Ezek az állatbőrbe bújt emberek ugyanis egyik szemben sem voltak jelen, csupán az
állati és az éhség.
Lehunytam a szemem, és érzéssel
basszusoztam. Aztán kinyújtottam az elmém, és kapcsolatba a léptem Tharoth-tal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése