2012. október 7., vasárnap

Survival 03.


Volkolak
„A rosszfiúk nem mindig viselnek feketét, és az erdőben eltévedt kislány néha méltó ellenfele a nagy és elvetemült farkasnak.” Joanne Harris

         Tollak fergetege forgott körülöttem, vér ízét éreztem a számban, sikoly hasította a levegőt. Az ózon mérgező lehelete beletépett a bundámba, elektromos kisülések pattogtak a pofámban, miközben tovább téptem a madár húsát. Persze, amaz sem volt tétlen, csőrével mély árkokat vájt az oldalamban, de szinte nem is éreztem a fájdalmat, mindenemen az adrenalin és az állatias éhség uralkodott.
         Villám csapódott mellettem, a viharfelhők észveszejtő erővel gomolyogtak felettem, kitöréssel fenyegetett az idő. A szél felerősödött, elnyelte az áldozatom hangját.
         A fekete pokol eljött. Újabb villám csapódik az egyik házba, és megkezdődik a jégeső. Egy golflabda nagyságú darab a szemem között talált el, a kíntól el kellett engednem a megtépázott vacsorám. Az se tétovázna, de a szárnyából ömlött a vér, kivillant a csontja fehérje, és mozdulni se bírt.
         Mélyen morogtam, tetszett ez a fordulat. Feltápászkodom, de a bal mellső lábam megroggyan, és elesek. Felvonyítottam, de újra lábra álltam, bár eléggé remegve. A düh ellepi a pórusaimat, már nem érdekel semmi, csak a hús, a hús, hús, húshúshús…
         Egy villám csapott bele a földbe, a jeges szilánkokat megolvasztva cikáztak a szikrák, kellemetlenül megpörkölve a szőröm. Pára hullámzott elő a betonból, és fullasztó földi felhővé vált.
         Valami sötét árny repült el felettem, majd még egy hangtalanul. Az izmaim ösztönösen megfeszülnek ugrásra készen. A hátam mögött hirtelen zajt hallottam. Vicsorogva megfordultam, vigyázva a mellső lábamra, és felborzoltam a bundám, hogy még nagyobbnak tűnjek.
         Két hosszúlábú állt háromugrásnyira előttem, végtagjaikban tartva valami fenyegetően fénylő dolgot. A vérem belecsurgott a szemembe, így nem láttam kristálytisztán őket, de mintha az egyik magasabb lett volna, mint a másik. Rájuk hörögtem, és az összeesett madár felé hátráltam. Az én zsákmányom, az enyém, enyém, nem veheti el senki tőlem.
         A kisebbik égimeszelő átadja a fénylő valamit a nagyobbnak. Mondd valamit neki, aztán közelebb lép. Mit akar? Majdnem felrobbanok a várakozásban, de a magaslábú valami igazán meglepőt tesz.
         Leül.
         Bámultam rá. Ő visszabámult. Szelíden, és ártatlanul. A feje tetejéről aláhulló fekete szőrzetbe belekapott a vad szél, az arcába csapta az egész loboncot. Nem nyúlt utána, meg se moccan, csak nézett rám. Óvatosan a még mindig vérző madár felé fordítottam a fejem, aztán visszacsapott fülekkel rávicsorogtam a… még mindig csak magában ülő magashegyre. Morogtam egy sort, éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel.
         És ekkor megcsapott a veszély jelzése, felbőgött bennem, mint a halálán lévő szarvasmarha, adrenalin hullámot adva nekem. Az izmaim pattanásig feszültek, és én engedelmeskedtem az ősi parancsnak.
         Egy hajszállal utánam hasította át a levegőt a fém.
         Pofámmal megragadtam az égimeszelő mellső végtagját, mire a valami kiesett belőle. Vér öntötte el a számat, az a finom zamat, amit semmi más nem tud visszaadni. Szinte el se jutott a tudatomig, hogy nem hallottam semmilyen kiáltást, csak szorítottam a húst, a zsákmányom.
         Egy kis csípés a lapockáim közé, és villamosság rántotta hátra a gerincemet, és úgy éreztem, mindjárt szétroppanok. A roham végén megbénultan, fájdalom nélkül dőltem az oldalamra, és az állkapcsom ellenállás nélkül lecsattant a karról.  Kisült minden receptorom, mozdulni se bírtam.
         Hirtelen a bundám egyszerűen visszahúzódik a bőrömbe, a csontom és bőröm összezsugorodik, pofám egy emberi arccá változik.
         Az első emberi gondolatom: Miért nem fájok? Igen, ilyen nyelvtannal. Meglátok a fejem fölött egy nőt, kezében fegyver, de nem tudom hova tenni. A szavak a fejemben kuszák, nem értek semmit, csap tompa lüktetést érzek az oldalamban, de csak messziről. Néhány másodperc múlva elvesztem a látásom, nem hallok, a hangszálaim megbénultak.
Végül már a talajt se éreztem magam alatt. Repülök a sötétségben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése