Volkolak
„A rosszfiúk nem mindig viselnek feketét, és az
erdőben eltévedt kislány néha méltó ellenfele a nagy és elvetemült farkasnak.” Joanne
Harris
Tollak fergetege forgott körülöttem,
vér ízét éreztem a számban, sikoly hasította a levegőt. Az ózon mérgező
lehelete beletépett a bundámba, elektromos kisülések pattogtak a pofámban,
miközben tovább téptem a madár húsát. Persze, amaz sem volt tétlen, csőrével
mély árkokat vájt az oldalamban, de szinte nem is éreztem a fájdalmat,
mindenemen az adrenalin és az állatias éhség uralkodott.
Villám csapódott mellettem, a
viharfelhők észveszejtő erővel gomolyogtak felettem, kitöréssel fenyegetett az
idő. A szél felerősödött, elnyelte az áldozatom hangját.
A fekete pokol eljött. Újabb villám
csapódik az egyik házba, és megkezdődik a jégeső. Egy golflabda nagyságú darab
a szemem között talált el, a kíntól el kellett engednem a megtépázott vacsorám.
Az se tétovázna, de a szárnyából ömlött a vér, kivillant a csontja fehérje, és
mozdulni se bírt.
Mélyen morogtam, tetszett ez a
fordulat. Feltápászkodom, de a bal mellső lábam megroggyan, és elesek.
Felvonyítottam, de újra lábra álltam, bár eléggé remegve. A düh ellepi a
pórusaimat, már nem érdekel semmi, csak a hús, a hús, hús, húshúshús…
Egy villám csapott bele a földbe, a
jeges szilánkokat megolvasztva cikáztak a szikrák, kellemetlenül megpörkölve a
szőröm. Pára hullámzott elő a betonból, és fullasztó földi felhővé vált.
Valami sötét árny repült el felettem,
majd még egy hangtalanul. Az izmaim ösztönösen megfeszülnek ugrásra készen. A
hátam mögött hirtelen zajt hallottam. Vicsorogva megfordultam, vigyázva a mellső
lábamra, és felborzoltam a bundám, hogy még nagyobbnak tűnjek.
Két hosszúlábú állt háromugrásnyira
előttem, végtagjaikban tartva valami fenyegetően fénylő dolgot. A vérem
belecsurgott a szemembe, így nem láttam kristálytisztán őket, de mintha az
egyik magasabb lett volna, mint a másik. Rájuk hörögtem, és az összeesett madár
felé hátráltam. Az én zsákmányom, az enyém, enyém, nem veheti el senki tőlem.
A kisebbik égimeszelő átadja a fénylő
valamit a nagyobbnak. Mondd valamit neki, aztán közelebb lép. Mit akar? Majdnem
felrobbanok a várakozásban, de a magaslábú valami igazán meglepőt tesz.
Leül.
Bámultam rá. Ő visszabámult. Szelíden,
és ártatlanul. A feje tetejéről aláhulló fekete szőrzetbe belekapott a vad
szél, az arcába csapta az egész loboncot. Nem nyúlt utána, meg se moccan, csak
nézett rám. Óvatosan a még mindig vérző madár felé fordítottam a fejem, aztán
visszacsapott fülekkel rávicsorogtam a… még mindig csak magában ülő
magashegyre. Morogtam egy sort, éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel.
És ekkor megcsapott a veszély jelzése,
felbőgött bennem, mint a halálán lévő szarvasmarha, adrenalin hullámot adva
nekem. Az izmaim pattanásig feszültek, és én engedelmeskedtem az ősi
parancsnak.
Egy hajszállal utánam hasította át a
levegőt a fém.
Pofámmal megragadtam az égimeszelő
mellső végtagját, mire a valami kiesett belőle. Vér öntötte el a számat, az a
finom zamat, amit semmi más nem tud visszaadni. Szinte el se jutott a
tudatomig, hogy nem hallottam semmilyen kiáltást, csak szorítottam a húst, a
zsákmányom.
Egy kis csípés a lapockáim közé, és
villamosság rántotta hátra a gerincemet, és úgy éreztem, mindjárt szétroppanok.
A roham végén megbénultan, fájdalom nélkül dőltem az oldalamra, és az
állkapcsom ellenállás nélkül lecsattant a karról. Kisült minden receptorom, mozdulni se bírtam.
Hirtelen a bundám egyszerűen
visszahúzódik a bőrömbe, a csontom és bőröm összezsugorodik, pofám egy emberi
arccá változik.
Az első emberi gondolatom: Miért nem fájok? Igen, ilyen
nyelvtannal. Meglátok a fejem fölött egy nőt, kezében fegyver, de nem tudom
hova tenni. A szavak a fejemben kuszák, nem értek semmit, csap tompa lüktetést
érzek az oldalamban, de csak messziről. Néhány másodperc múlva elvesztem a látásom,
nem hallok, a hangszálaim megbénultak.
Végül már a talajt se éreztem magam alatt. Repülök a
sötétségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése