Survival 03.

Volkolak

„A rosszfiúk nem mindig viselnek feketét, és az erdőben eltévedt kislány néha méltó ellenfele a nagy és elvetemült farkasnak.” Joanne Harris

         Tollak fergetege forgott körülöttem, vér ízét éreztem a számban, sikoly hasította a levegőt. Az ózon mérgező lehelete beletépett a bundámba, elektromos kisülések pattogtak a pofámban, miközben tovább téptem a madár húsát. Persze, amaz sem volt tétlen, csőrével mély árkokat vájt az oldalamban, de szinte nem is éreztem a fájdalmat, mindenemen az adrenalin és az állatias éhség uralkodott.

         Villám csapódott mellettem, a viharfelhők észveszejtő erővel gomolyogtak felettem, kitöréssel fenyegetett az idő. A szél felerősödött, elnyelte az áldozatom hangját.

         A fekete pokol eljött. Újabb villám csapódik az egyik házba, és megkezdődik a jégeső. Egy golflabda nagyságú darab a szemem között talált el, a kíntól el kellett engednem a megtépázott vacsorám. Az se tétovázna, de a szárnyából ömlött a vér, kivillant a csontja fehérje, és mozdulni se bírt.

         Mélyen morogtam, tetszett ez a fordulat. Feltápászkodom, de a bal mellső lábam megroggyan, és elesek. Felvonyítottam, de újra lábra álltam, bár eléggé remegve. A düh ellepi a pórusaimat, már nem érdekel semmi, csak a hús, a hús, hús, húshúshús…

         Egy villám csapott bele a földbe, a jeges szilánkokat megolvasztva cikáztak a szikrák, kellemetlenül megpörkölve a szőröm. Pára hullámzott elő a betonból, és fullasztó földi felhővé vált.

         Valami sötét árny repült el felettem, majd még egy hangtalanul. Az izmaim ösztönösen megfeszülnek ugrásra készen. A hátam mögött hirtelen zajt hallottam. Vicsorogva megfordultam, vigyázva a mellső lábamra, és felborzoltam a bundám, hogy még nagyobbnak tűnjek.

         Két hosszúlábú állt háromugrásnyira előttem, végtagjaikban tartva valami fenyegetően fénylő dolgot. A vérem belecsurgott a szemembe, így nem láttam kristálytisztán őket, de mintha az egyik magasabb lett volna, mint a másik. Rájuk hörögtem, és az összeesett madár felé hátráltam. Az én zsákmányom, az enyém, enyém, nem veheti el senki tőlem.

         A kisebbik égimeszelő átadja a fénylő valamit a nagyobbnak. Mondd valamit neki, aztán közelebb lép. Mit akar? Majdnem felrobbanok a várakozásban, de a magaslábú valami igazán meglepőt tesz.

         Leül.

         Bámultam rá. Ő visszabámult. Szelíden, és ártatlanul. A feje tetejéről aláhulló fekete szőrzetbe belekapott a vad szél, az arcába csapta az egész loboncot. Nem nyúlt utána, meg se moccan, csak nézett rám. Óvatosan a még mindig vérző madár felé fordítottam a fejem, aztán visszacsapott fülekkel rávicsorogtam a… még mindig csak magában ülő magashegyre. Morogtam egy sort, éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel.

         És ekkor megcsapott a veszély jelzése, felbőgött bennem, mint a halálán lévő szarvasmarha, adrenalin hullámot adva nekem. Az izmaim pattanásig feszültek, és én engedelmeskedtem az ősi parancsnak.

         Egy hajszállal utánam hasította át a levegőt a fém.

         Pofámmal megragadtam az égimeszelő mellső végtagját, mire a valami kiesett belőle. Vér öntötte el a számat, az a finom zamat, amit semmi más nem tud visszaadni. Szinte el se jutott a tudatomig, hogy nem hallottam semmilyen kiáltást, csak szorítottam a húst, a zsákmányom.

         Egy kis csípés a lapockáim közé, és villamosság rántotta hátra a gerincemet, és úgy éreztem, mindjárt szétroppanok. A roham végén megbénultan, fájdalom nélkül dőltem az oldalamra, és az állkapcsom ellenállás nélkül lecsattant a karról.  Kisült minden receptorom, mozdulni se bírtam.

         Hirtelen a bundám egyszerűen visszahúzódik a bőrömbe, a csontom és bőröm összezsugorodik, pofám egy emberi arccá változik.

         Az első emberi gondolatom: Miért nem fájok? Igen, ilyen nyelvtannal. Meglátok a fejem fölött egy nőt, kezében fegyver, de nem tudom hova tenni. A szavak a fejemben kuszák, nem értek semmit, csap tompa lüktetést érzek az oldalamban, de csak messziről. Néhány másodperc múlva elvesztem a látásom, nem hallok, a hangszálaim megbénultak.

Végül már a talajt se éreztem magam alatt. Repülök a sötétségben.

Survival 01.

Volkolak

 „A pisztolyok meg a gumibotok semmit sem érnek a sötét oldallal szemben.” Meg Cabot

        

A fekete éjszakában felugatott egy géppisztoly, töltények süvítettek a nyomomban, és csapódtak bele a falba. Szerencsém volt, ez a lövész kezdő lehetett. Még jobban meggörnyedtem, és loholtam tovább úgy, hogy a gerincem szinte teljesen meghajlott. Besüvítettem egy közeli sikátorba, és bekapcsoltam a hőérzékelő szemüvegem. A világ neonos zöldbe borult.

         Előrántottam a két Berettát, kibiztosítottam mindkettőt. A tetőket fürkésztem – magas ormok a füstös levegőben. Megpillantok egy vörösen világító foltot. Szinte azonnal célzok és lövök. A hangtompítós fegyver megrándult, s az ember üvöltve zuhant nyolc emeletet.

         Szabály: Ha én látom Őket, Ők is látnak engem. A gyorsabb marad életben.

         Rohanok hangtalanul, az űzött vad, aki tudja, hogy vadásznak rá. Lépteim mögött felkeveredett a por és a száradt patkányürülék. A sarkon újabb vadász lesett rám. Elsütöm a fegyvert, és ő visszalőtt. A golyó egy hajszálnyira ment el a fejem fölött. Vér fröccsent a látóteremben.

         Visszatettem a tokba a használt Berettám és felmarkoltam a tetem fegyverét. Nagy kapacitású, ezüstgolyós, nem ismertem fel a gyártmányt. Zsebre vágtam a tárat, az üres fegyvert egy közeli konténerbe hajítottam. A rengeteg lerakódott mocsoktól nem is hallatszódott, mikor ért talajt.

         Egy újabb sarok, fordulat, sötét sikátor a végtelenbe. SmokeGlass City úgy volt fölépítve, hogy még a tervezői is eltévedtek benne térkép nélkül, akár egy labirintusban. Már pedig eddig egyetlen tekercset se rajzoltak róla.

         Jön egy beugró, ahova gyorsan belapultam, hogy egy kicsit megpihenjek. Kikattintottam a tárat, majd betöltöttem a hiányzó muníciót.

         Hirtelen valami zúgni kezdett a levegőben. Nekisimultam a falnak, hogy már a hátamba vájt a fal repedezett széle. Lazítottam a hátizmomon, nem hagyhattam, hogy kicsorduljon a vérem. Még az ilyen mocskos sikátorban is meglátszik az alvadt folyadék.

         Egy Sikló repült el felettem, méghozzá elég közel, hogy a hátszél nekipasszírozzon az épületnek. A lökettől elállt a lélegzetem, számban homok, és még ki tudja, mi került. Bele gondolni is rossz.

         Az eddigi rossz előérzet most hatalmas szirénázással újult ki. A hosszú, lapos gépezetről, avagy a Siklókról mindenképpen tudni kellett, hogy csak a belváros körzetében használták. Itt, a külvárosi csóró csavargóknak nemcsak azért nincs, mert garasuk sem volt rá, hanem mert ha volt is nekik, sajátos kivégzést kaptak ajándékul érte. Vagy a maffiától, vagy egy másik bűnözőtől, aki szintén olyan hülye, hogy egy ilyet tartott.

         Az, hogy ennek ellenére itt húzott el egy azt jelenti, hogy a démonok beújítottak egy újabb fegyvert ellenünk, a menekülők ellen. Most már a Siklóktól is tartanom kell, nem csak a gyalogos tagoktól, ami eléggé rossz hír. Basszus.

         Szívom a fogam, miközben újra futni kezdek. El kell jutnom Leon-hoz. Ez újabb adóságot jelentett, de nem tehettem mást, csak ő benne bízok.

         Lövés dörrent. Fölöttem. Rám.

         A hátamban hirtelen gyötrelemhullám emelkedett, nem bírtam elviselni, és elestem. A következő lövés a vállamat érte, mire felkiáltottam. A testemben megmoccant valami, éreztem, ahogy a farkas, a hasadt felem vonyított, szaggatta a testem, hogy muszáj volt vért köpnöm.

         Aztán a bőröm széthasadt, és piros posztóként beborított mindent a meleg hemoglobin, a fém íze a számban. Kínszenvedés és vörös az egész világ. A fájdalomküszöböm kiakadt, és elfeketült minden.